"Tartsd szem előtt, hogy az emberek változnak, de a múlt nem."
BECCA FITZPATRICK
"– Az embernek mindig óvatosan kell bánnia a könyvekkel, meg azzal, ami bennük van – bólintott Tessa. – A szavak képesek megváltoztatni bennünket." (Cassandra Clare)
Elérhetőségeim:
Hiszek a fejlődésben, hogy mindenki képes azért tenni, hogy jobb legyen annál, mint ami. Feltörekvő személyiségnek tartom magamat, bár vannak hullámvölgyeim, így néha lankad az érdeklődésem egy-egy történetem iránt, viszont most ki szeretném próbálni, hogy gondos megtervezést és írást követően mennyire tudok megmaradni egy, maximum talán két történet mellett. A jövőre nézve sok tervem van, amelyeket szeretnék megvalósítani; remélem, sikerülni fog! Legnagyobb álmom, hogy író legyek, és tudom, hogy fáradtságos munkát és sok erőfeszítést követően, egyszer sikerülni fog. :) Először 2010-ben kezdtem el írni egy cirkuszos történet, amit csupán csak kedvtelésből írtam néhanapján, aztán abbamaradt a dolog. Ismét 2012-ben kezdtem újra az írást legjobb barátommal és azóta nincs megállás. Elinte csak füzetbe meg lapokra, aztán megint wordba, de a mai napig van, amit papírra jegyzetelek. :)
Könyvkritikás blogom
"Remegtem. Azt már megszoktam, hogy meghatározhatatlan időközönként furcsa látomásaim támadtak, de a mostani sokkal másabb volt. Nem akartam teljesen átadni magam az érzésnek, de a testemet elárasztó nyers félelem felülkerekedett amúgy is ingatag elszántságomon. A köd megérintett, selymesen végigsimított rettegéstől libabőrös karomon. Hunyorítottam, igyekeztem kiszorítani a látóterem szélébe kúszó tompa, hullámzó fehérséget. Szívem zaklatott dübörgése összhangban volt lélegzetem reszelős, reszkető ritmusával. Rettegtem. A torkom kapart a félelem kesernyés ízétől, a bátorságom szilánkosra zúzva hevert a lábam előtt. A köd közelebb nyomult, jeges hidegség hatolt a bőrömbe. Mindig az első érintés volt a legfájdalmasabb. Perzselő kín tépett a testembe ott, ahol végignyaldosott a fehérség és a bőröm vörösre árnyalódott az égető fájdalomtól. A szédülés hullámokban csapott le rám, a félhomályos iskolai folyosó elszürkült a tekintetem előtt. Vadul tapogatóztam, a szememmel a mosdót kerestem, de képtelen voltam tájékozódni: a világ jobbra dőlt, majd megéreztem a csípőmbe maró sajgást. A látomás úgy olvadt a valóságomban, hogy már nem tudtam elvonatkoztatni a víziót a realitástól. Minden romba dőlt. Leroskadtam a csempepadlóra, a lélegzetem karcosan visszhangzott. Csak nyugalom, Becca. Képes vagy rá. Képzelj el egy falat… egy falat, amin a köd nem tud átszivárogni. Ne engedd, hogy felvegye az elméd felett az irányítást! Tanuld meg az ellenállást! Ne engedd… Az elgondolás jó volt, de a köd olyan erőteljesen nyomult hozzám, hogy nem tudtam visszaszorítani. Legyőzött. Az első kép egy viharos délutánt ábrázolt. Magam előtt láttam az iskolánk mögötti sikátort, az omladozó épületek sorát. Dühös vihar tombolt odakint, a kezemmel mindegyre a fűbe kapaszkodtam, hogy védjem magam a közelgő tornádótól – a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Igyekeztem nagyon összpontosítani, hogy a rémálom megszakadjon, de az erőlködés minden energiát elszívott a testemből. A következő pillanatban egy kihalt sikátortelepen találtam magamat, fázva és rettegve, amikor egy ősz szakállas, karcsú, fekete kesztyűs rendőr lépett elém. Az ujjai finoman megérintették az arcomat, próbált megnyugtatni, azonban az elviselhetetlen félelemhullám mindegyre magával rántott a mélységbe. Dermedten meredtem a fickót szemébe, miközben a kezem remegett. Jeges borzongás simított végig a nyakamon. Összerándultam. A szemétlerakodó felé intett. Némán követtem. Amikor azonban odaértünk… nem tudtam megszólalni. A látvány lesokkolt, könnyek lopakodtak a szemembe és kicsordulással fenyegettek. Homályos tekintettel fordultam a rendőrbiztos felé.
– Nem tudja, hogy mi történt vele? Látott valamit? Esetleg hallott valami furcsát, miközben erre igyekezett? – kérdezte közömbös hangon. – A haláll beállta 19:15 perc – jegyezte meg érzelemmentesen. Alig fél órája. De hiszen ez lehetetlen!
Velőtrázó sikítás rántott vissza a valóságba. Egy pillanatig körbekémleltem, aztán rádöbbentem, hogy a rémült kiáltás a saját torkomból szakadt fel… Tanácstalan és kétségbeesett voltam, majd amikor lenéztem, nem a folyosó megszokott, jellegtelen szürke csempéje köszönt vissza rám, hanem a délutáni záportól még enyhén nedves fű. Ott voltam. A szemétlerakodótól alig pár méterre, az iskolaudvart követő füves részen. A sokk beszédképtelenné tett. Nem minhta bármit is akartam volna mondani... És ami a legijesztőbb volt, a kukásládák szélén az alkonyati napfényben megcsillanó vérfoltok csak úgy gyémántosan szikráztak. Felálltam, az adrenalin szétáradt a zsigereimben és másodpercek alatt visszaértem az iskolabejárathoz.
Néma voltam. Fájdalmasan néma. Az aulába beérve hatalmas tömeg fogadott, mindenfelé diákok végeláthatatlan sora, egyszerre találkoztam riadt, kíváncsi, na meg gyanakodó tekintetekkel. Mind engem figyeltek. Mintha valami bűnös lennék, egy elátkozott féreg…
A terem közepén, egy fekete pódiumra Mrs. Black, az igazgatónő lépett fel.
– A délutáni tagozatos diákok mind maradjanak itt, a tanárok sem léphetnek ki az épületből – felelte kemény hangon. Fensőbbséges pillantása végigszaladt a riadt egybegyűlteken. – Kijárási tilalmat rendelek el. Valószínűleg gyilkosság történt az alagsori folyosón, a mosdók mellett, de a holtestet nem találtuk meg – suttogta elhalványuló arccal. A tömegen rémült moraj futott végig. Hátrahőköltem, már képtelen voltam eldönteni, hogy itt, az iskolában ájultam el, vagy valóban kint voltam a kukásládáknál. Minden olyan homályos volt.
– Jelenléti gyülekezés lesz az előadóteremben – jelentette ki. – Mindenki fáradjon át oda és írja alá a jelenléti ívet… Meg kell tudnunk, hogy ki hiányzik, de háromszáz embert összevetve elég nehéz az ilyesmi, ezért célszerűbb, ha mindenki aláírja a papíron a neve mellett kijelölt részt! – Az ájulás szédítő érzése újra és újra elhatalmasodott rajtam, már képtelen voltam ellenállni. Próbáltam lábon maradni, de a végtagjaim csúfos kudarcot vallottak és egy tompa puffanás kíséretében a padlóra roskadtam. Sírni akartam, de nem jöttek könnyek a szemembe. Ez rosszabb volt mindennél."
P R O L Ó G U S